Hát, megéltem én is... A mai naptól én is "blogger" lettem, ami új színfolt amúgy is hihetetlen fordulatokkal tarkított életemben. Sajnálatos módon a stílusom pongyola, természetem savanyú, szókincsem szegényes és vulgáris, így mindennapjaim korrekt bemutatása kissé hiányos lesz (magyarán nem biztos, hogy "átjön" mindenkinek a fent említett hihetetlen fordulatosság). Miért éreztem hát mégis szükségesnek, hogy az interneten keresztül is megnyilvánuljak? Nagy talány ez számomra is, főleg, hogy szégyellős vagyok és általában utálom az exhibicionista embereket (márpedig a nyilvános napló remek példája az általam is megvetett magamutogatásnak). Azt hiszem -ha grafikusan akarnám ábrázolni- jelen írásaimat egy nagy kéznek kell elképzelni, mely középső ujját az ég felé tartván el nem téveszthető jelzést szolgáltat a Világnak arról, hogy mi is az én szerény véleményem a nagy bolondériáról, amit egyesek -patetikusan- Életnek is titulálnak.

 Tulajdonképpen ezen blog taplókról, bolondokról, prosztóságról szól, azaz mindarról, amit mindennapjaimban tapasztalok az iskolában, az utcákon, a társasházban (ahol lakom), stb.. Természetesen szól az én privát bunkóságomról is; nem is kívánom véka alá rejteni ezen szörnyű hibámat, de közszemlére teszem privát környezetem hasonló megnyilvánulásait is.

 Értekezni fogok arról is, hogy miért is lettem antiszociális, valamint felteszem a kérdést (magamnak, amit én fogok megválaszolni természetesen) hogy mások miért lettek azzá. Magvasnak szánt (amúgy valójában néha sekélyes) gondolataimat a világról/társadalomról/művészetről/filmekről/stb. is ki fogom teregetni, ha éppen úgy tetszik.

Mindehhez kommentárokat felesleges írnia bárkinek is, mert igazából nem érdekelnek (na jó, néha lehet, hogy el fogom olvasni őket), berögződéseimet semmivel sem lehet már megváltoztatni.